SZETA Egri Alapítványa

A história ideje és helye 1979, Magyarország. Szervezetet alapítani tilos, mert a hatalom paranoiás, és nem engedi. Szegények pedig nincsenek, mert létük a hatalom ideológiájával összeegyeztethetetlen. Az akkori norma szerinti komoly, józan, megállapodott emberek szemében a Szeta-alapítók marginális figurák, flúgosok, balekok, sikertelenek.

A közösség karizmatikus vezetői voltak: Kemény István és Solt Ottilia. A Szetát Solt Ottilia találta ki, de a történet Kemény Istvánnal kezdődik. A Szeta-alapítók többsége a szociológus Kemény tanítványa volt, akik részt vettek az általa irányított szegény- és cigányvizsgálatokban 1969-72-ben.

Persze minden előzménynek van előzménye. Néhány évtizedig nem volt szociológia, be volt tiltva, burzsoá áltudománynak minősült, amelynek művelése fölösleges és veszélyes. Az ötvenes években egyszerűen eltörölték.
A hatvanas években komplikáltabb utat választottak: hatalmi szóval életre hívták, létesítettek egy darab szociológiai intézményt. Ezután már nem volt megállás. Reformok és ellenreformok sodrában sorra alakultak a szociológia műhelyei, ahol a szociológia igazi művelői is megjelentek.
Mindenekelőtt Kemény István, akinek vizsgálatai nyomán a társadalom szerkezete és az azt formáló társadalmi folyamatok tisztán, világosan kirajzolódtak.
Amit írt és mondott, üdítően hiteles volt, mentes az ideológiai maszatolástól, a megalkuvó mellébeszéléstől.

A Szeta szociológusai leggyakrabban szegény- és cigánytelepeken fordultak meg, de nem csak ott. Változatosak voltak társadalomkutató munkák színhelyei, fővárosi és vidéki nagyvállalatoknál, helyi tanácsoknál, falusi iskolákban és egyetemeken, mezőgazdasági téeszeknél, a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű emberekkel interjúztak.
A Szeta megalakulása szervesen következett abból a szociológiai munkából, amit Keménnyel elkezdtek, és emigrálása után nélküle, de közösségként tovább létezve folytattak.
A civil kezdeményezés alapítói mindvégig fontosnak tartották, hogy a legszegényebb, a leginkább diszkriminált, az állam támogatásától eleső csoportoknak nyújtsanak segítséget.

A SZETA megalakulásával kapcsolatban az első megbeszélés 1979 novemberében volt Solt Ottilia lakásán. Ő maga két személyhez kapcsolta későbbi visszaemlékezésében az ötlet megszületését. Egy tripoliszi asszonyhoz és Iványi Gáborhoz. Az előbbi egy szomszédja problémájával kereste meg őt, hosszú betegség után táppénzt már nem kapott, rokkantnyugdíjat még nem, a családnak nem volt megélhetése. Erre a tipikus helyzetre kereste Ottilia a megoldást, amikor felötlött benne, hogy az alkalmi segítségnyújtást rendszeressé kellene tenni, és valamilyen szervezeti keretet kellene adni ennek a dolognak. Iványi Gábor egy levelében pedig beszámolt arról, hogy a Pestkörnyéki Metodista Egyházközség fiataljai elhatározták a szegények megsegítését, így ez tovább érlelte az elhatározást.

Az első megbeszélésen szó esik a demonstratív funkcióról, a hivatalos szociálpolitika elleni tiltakozásról, arról a remélt hatásról is, hogy kitartó nyomás révén változhat az állami szociálpolitika gyakorlata. Néhány megjegyzés, félmondat ebből a feljegyzésből: "akármilyen kevés pénz is már tiszta haszon" - "a szegénységgel kapcsolatos téveszmék eloszlatása" - "a rétegek közelítése, a társadalmi érzékenység növelése" - összegezve: "egy új szociálpolitika lehetőségeinek és feladatainak felvázolása".

Ez a novemberi megbeszélés tekinthető a Szeta alakuló ülésének, és a munka elég gyorsan megkezdődött. A "Felhívás Szegények Támogatására" csak a következő év tavaszán íródott, közzétették a Naplóban, sokszorosították, és több száz példányban jutott el barátokhoz, ismerősökhöz, de terjedt más csatornákon is, és rövid idő alatt ismert lett értelmiségi körökben.

A felhívásban olvasható volt az azt aláírók címe, telefonszáma, ami merőben szokatlan eljárás volt, és jelezte, hogy a Szeta nyilvánosan és minden értelemben nyitottan kíván muködni.
Szervezeti és tárgyi infrastruktúra nélkül persze mindez elég sok energiát igényelt.
Annyi bizonyos, hogy kitartást és szívósságot igényelt a szetázás, a minden látványosságot nélkülöző hétköznapi munka is, és az a törekvésük, hogy a társadalmi érdeklődést felkeltsék, és ébren tartsák. Ez utóbbi jegyében több művészeti akció kapcsolódott a Szeta történetéhez. Kocsis Zoltán hangversenyét Malina János zenetörténeti előadásával párosítva 1980 szeptemberében a rendőrség megakadályozta, a tervezett helyszín környékét megszállták, a bejáratot lezárták, és a szép számban összegyűlt tömeget hazaküldték. A jótékonysági koncert elmaradt.

A legnagyobb hatású művészeti rendezvény a képzőművészeti aukció volt '80 decemberében. Kb. 100 művész 200 kiállítási tárgya szerepelt a katalógusban

1989 után a SZETA kikerült az illegalitásból, a gazdasági változások hatására egyre nagyobb tömegek kértek segítséget, az új hatalom pedig már támogatta törekvéseiket.

A SZETA önmagán túlmutató jelentősége a kialakított terminológia újszerűségében, a szegénység, mint társadalmi probléma elhelyezésére és kezelésére tett kísérlet merészségében, valamint a fokozatosan kialakuló szakmai látásmódban található.

Források:

Rácz Attila: SZETA: az első 25 év
Kardos László: Szeta